A mindennapok részévé tenni a vidék értékeit
Amikor az embernek saját családja lesz, valahogy megváltoznak a dolgok. Az apró kis kockák a helyükre kerülnek és igazi értelmet nyer minden… hát így kezdődött…
Néhány évvel ezelőtt kezdtem el azt érezni, hogy valami miatt borzasztóan vágyakozom vissza a saját gyermekkoromba. Nap mint nap eszembe jutottak kedves emlékek, ízek, illatok azokból az időkből…
Kislány koromban a nagyanyám minden szombaton kalácsot sütött. Emlékszem milyen csodálattal néztem, ahogy kézzel dagasztja a tésztát és a különféle hozzávalók egyszer csak puha, omlós masszává állnak össze a meleg keze alatt. Még ma is érzem a frissen sült kalács illatát, amikor rá gondolok.
Nagyon finomakat főzött, rendkívül egyszerűen. Akkoriban minden egyszerűbbnek és nyugalmasabbnak tűnt, pedig valójában nem volt az.
A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak és dolgos emberek lévén amit csak tudtak maguk végeztek el a gazdaságban, így rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél vidéken, akik szintén földművesek voltak. Elképesztően egyszerűen éltek egy alföldi parasztházban, ahol nem volt vezetékes víz, vagy fürdőszoba. Amit tudtak megtermeltek, a boltba csak olyan dolgokért jártak, amit nem tudtak előállítani, vagy a közeli s távoli rokonoktól, ismerősöktől nem tudtak beszerezni. Az orvost késő idős korukig nem igen látogatták, saját magukat gyógyították azzal ami a kertben, vagy a mezőn termett. Nem halmoztak felesleges holmikat, olyan dolgokat vásároltak, melyeket gondos, hozzáértő kezek készítettek minőségi alapanyagokból, ezáltal hosszú éveken keresztül kiszolgálta őket, időtlenül.
Bíztak magukban, a józan ítélőképességükben, a természetben és az Isteni gondviselésben. Egyszerűen éltek, mégis egészségben, boldogan.
A napi feladatokból nem volt kevesebb akkor, mint manapság, mégis jutott idő mindenre, a munkára, a családra és a kikapcsolódásra is. Volt idő elkészíteni és együtt, nyugalomban, a gondosan terített asztalnál elfogyasztani az ebédet, vagy a vacsorát, miközben a család megbeszélte a nap történéseit. Mindig jutott idő az ebéd utáni rövid szisztára is, vagy vasárnaponként szépen felöltözni és elmenni együtt az istentiszteletre a templomba.
Hol vagyunk mi most ettől?
Azt gondolom nem véletlenül jött az érzés, hogy a modern világ összes kényelme ellenére szívesen visszautaznék az időben és újra átélném ezeket a pillanatokat, de nem csak a jót, a nehézségeket is. Nos, ez sajnos nem lehetséges, de az igen, hogy mindazokból az értékekből, amit kaptam, vagy megtapasztaltam akkor, megőrizzek egy részt és azoknak a mindennapoknak a részévé tegyem, amelyben ma a szeretteimmel élek.
Hogy miért?
Mert szívből azt érzem, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy az élet újra egyszerű és boldog legyen.
♡
Zs.